Pudingocska írása a csipke szóra

Sosem értette, hogy miért ezt a nevet adta neki az anyja. Annyi név közül választhatott volna, de ő a Csipkét választotta. Mennyire szeretett volna mondjuk Kriszta lenni. Tíz éves korára már fújta az összes csipkés szójátékot, csak valahogy ritkán tudott rajtuk nevetni. Kezdődött Csipikével,az óriástörpével meg Csipkerózsikával. Persze nem maradhatott ki a csipkebogyó, meg a csipkedd magad… És hamar megismerte aztis, hogy a „csipke verve jó”. Ez volt az apja egyik kedvenc mondása. Igyekezett ő verés nélkül is jó lenni, de valahogy sosem volt elég jó az apjának, pedig verte eleget.

Látott ő már igazi csipkét, nem is egyszer. Olyat, amit nem csak Csipkének hívtak, de teljesen az is volt. Vékony, áttetsző, lyukacsos anyag. Igazából nem is jó semmire. Talán mégis jobban hasonlít a csipkére, mint gondolta. Lehet, hogy az anyja tudott valamit róla, még mielőtt ő megszületett volna? Talán a neve nem is véletlen. Félénk, szótlan lány lett. Nem szívesen beszélt magáról.

Később, amikor nyelveket tanult, szembesült azzal is, hogy a neve külföldiül szinte kimondhatatlan. A cs-t gyakran x-nek ejtik, és az emberek egy nagy levegővétel után szinte világgá tüsszentették azt, hogy Csipke.

Aztán szerelmes lett. A szerelmét Krisztának hívták, és Csipke nem merte elmondani, hogy szerelmes belé.

- A Csipke csodálatos név – mondta Kriszta egy napon. – Még kimondani is gyönyörűség. Annyira illik hozzád, mert olyan különleges. Önmagában is gyönyörű, de akkor él igazán, ha valaki formát ad neki. Gyengéden kell vele bánni, hogy meg ne sérüljön.

Leheletfinoman húzta végig az ujjait Csipke arcán, mielőtt megcsókolta volna. Az ajka szinte alig ért a bőrhöz, Csipke mégis minden idegszálával érezte. Akkor sírt másodszor életében.